Toldi Zsuzsanna oldala

 

 

 

Otthon

 

 

Eszter nem indult korán. Most, hogy szabadságát töltötte, képes volt tíz óráig is aludni. A hőség valósággal perzselt. A meteorológusok szerint ezen a nyáron a kánikula rekordot döntött. A látogatást éppen el is lehetett volna halasztani, de mégsem. Eszter a kéthetente, ráadásul a csütörtöki nap mellett döntött. Mindenben így volt. Utána kipipálta, nyugtázta a dolgot. Az autó alig bírta elviselni a hőséget. Eszter viszonylag elfogadható közérzettel vezetett, szerette a sebességet, ez volt a szerencséje. Így meg tudta látogatni Imrét, pedig volt idő, hogy meg se tudta környékezni a várost évekig, olyan hányingere volt. A sok emlék, iszonyat tolult fel benne ilyenkor, de akárhogy akarta, nem bírta kiöklendezni magából. Mindig maradt, visszaülepedett valamennyi. Most más volt a helyzet. Férje tragikus betegsége óta még itt a pokolban is elviselhető volt. Már az otthon előtti utolsó piros lámpát is túlhaladta, mikor érezte, hogy autója csak szuszog, teljesen kifulladt a hőségben. Azért még csak betuszkolta kettesben a parkolóba, majd azonnal felnyitotta a motorháztetőt. Mindig figyelnie kellett, hogy el ne tévedjen, az  épület akár a labirintus. Egyébként szép, tiszta. Jóformán csak a ráncos arcok, céltalan tekintetek, tolókocsik és járókeretek rontottak némileg a hangulaton. Na és a szag. Naponta háromszor is felmostak, a fehér függönyök a levegőben sütkéreztek a napon, de a betegség szagát nem tudta kiűzni semmi sem. Az minden mást kiszorított, maga alá gyűrt, olyan szúrós volt.

-          Csókolom – lépett be Eszter Imre rezidenciájába.

-          Szervusz – fogadta amaz tartózkodó örömmel.

-          Hogy van? – hangzott az első formális kérdés, miközben a lelkiismeret megkezdte a kipakolást. Eszter minden indulás előtt bőségesen bevásárolt, előző nap délután süteményt sütött. Imre szerette az édességet.

-          Jobban – válaszolta Imre rekedten, s ő is pakolt.

Ez a közös pakolás mindkettőjüket átlendítette a kezdeti pillanatok nehézségein.

-          Volt már az udvaron? – kérdezte Eszter, mert mindig ezzel a kérdéssel tesztelte Imre fizikai állapotát.

-          Meleg van – hárította el a másik az igazat, miszerint még mindig gyenge volt.

-          Köszönöm az ajándékot – fejezte be végre a rendezgetést, és látszott rajta, hogy már legszívesebben beleharapna az egyik tábla csokoládéba.

Eszter tudta, hogy a társát is meg fogja kínálni, de csak azért, hogy lássa, mennyi mindent kapott. A gesztust egyszer fogja megejteni, mert különben sajnál belőle adni. Magánakvaló, mindig is az volt.

-          Megszokta már a környezetet? – nézett körbe, és a saroknyi szoba hangulatosnak tűnt.

Polc, asztal, ágy. Terítők. A tv, Imre egyetlen saját tulajdona, térelválasztóként is funkcionált, és valóban innen alig lehetett látni a szobatársakat. Határozottan ügyesen tervezték meg a négy saját szobának ható illúziót.

-          Kénytelen vagyok – felelte Imre némi nemtetsző árnyalattal.

-          Hol a tükröm és a kis ollóm? – eredt meg gyengén a bátorsága.

-          Otthon….- nézte Eszter zavartan a tiszta padlót.

-          Na, figyelj ide. Hogy kerültem én ide?

-          Már elmondtam – erősített magán Eszter.

-          Olyan rosszul volt, hogyha nem jövök, ha nem hívom azonnal a mentőt, nem éri meg a reggelt.

És borzadva gondolt arra a pillanatra, ahogy apját borostásan, piszkosan, összehugyozva megtalálta. Még a nevét is elfeledte, már a telefonba is össze-vissza beszélt. De a mentőbe engedelmesen beszállt. Mikor levetkőzött, Esztert égette a szégyen. Akár a csontváz. A levetett büdös ruhát titokban rejtette el a szemetesben.

-2-

 

- Hát itt miért nem jobb? Rengeteget gyógyult, erősödött – bizonygatta az igazat, és igyekezett átugrani az űrt a kétféle otthon között.

Imre, mint aki nem hallotta jól, most elővette a pénztárcáját.

-          Ez az egyetlen tulajdonom a tévén kívül – hangsúlyozta.

Gondosan kihajtotta a nylon alá gyömöszölt gyűrött papírt.

-          Tüdőgyulladás. Oxigénhiány – olvasta fel lassan, tagolva a két szó tartalmát.

-          Ez volt?

-          Ez.

-          Csakhogy tudjam – hajtogatta vissza fáradtan.

-          És a személyi igazolványom? – jött a következő kérdés, mint legutóbb.

-          Mondtam már, hogy a szekrényben őrzi a személyzet, nehogy elvesszen.

-          Milyen az étel? – váltott Eszter gyorsan témát.

-          Közepes alatti – fanyalgott Imre a kérdésre.

-          Nyámmog itt mindenki. A kolompszóra ki kell menni az ebédlőbe, a reggeli meg korán van. Az is lehet, hogy romlottat is adnak.

-          Na! – csattant fel Eszter.

-          Azért nem kellene így válogatni. Otthon még enni is elfelejtett. Konzerv, alma. Annál ez nem jobb?

Imre vállat vont.

-          Kiment már a boltba?

-          Nem tudok én olyan messzire kimenni…..

-          És a büfébe? Az lent van a földszinten, és az automata olcsó.

-          Nincs rá szükségem – hazudta Imre, holott mindketten tudták, hogy oda se tud lelépcsőzni.

Eszter az órájára nézett. Az idő lassan haladt.

-          Meleg van. Nemsokára indulnom kell.

-          Meleg. Az. Hol a takarékbetétkönyvem?

-          Az unokájánál – válaszolt Eszter élesen.

-          Mondtam már, hogy kimutatást vezet, nem veszünk el a pénzéből. Most éppen az elmaradt rezsit intézi, nem kevés összeg.

-          Jó, jó…….-viszakozott Imre.

-          És a nyugdíjamból miért csak költőpénzt kapok? – magasodott fel megint a szunnyadó indulat.

-          Azért, mert abból fizetjük ki a gondozási díjat. És ha nem megy sehova, miért nem elég néhány ezer költőpénz? Nem költ belőle hónapok óta semmit.

Imre tűnődve nézett maga elé. Eszter is érezte, hogy ez most teljesen lényegtelen. A lényeg egészen másutt van, valahol a lélek mélyén, ahol az önálló lét végessége pislákol.

-          Hogy tetszenek az új ruhák? – pillantott félre órájára.

-          Jól. Szépek. Csak nem az enyémek.

-          Rendben – vett Eszter mély lélegzetet.

-          Próbálja őket a magáénak tekinteni. Amazokat megette a moly a szekrényben. Érti?

-          Értem. És hol a házam? A kutyám? A gerlicéim?

Eszter tudta, hogy most értek a tetőpontra.

-          A helyén. Árulás alatt. Maga fogja úgyis aláírni, hogyha elkel. Az állatokat pedig etetik – hazudta.

-          Csakhogy nekem vannak ám ott szerszámaim, vasaim. Biciklim meg légpuskám. Azokkal mi lesz ? – állt fel Imre kivörösödve.

-          Majd beteszem egy garázsba – válaszolta csendesen Eszter.

 

-3-

 

Még azt sem tudja, hogy majdnem meghaltam. Nem is tudok emelni, nyelte le most ő a sérelmeit.

-          A társaság? A programok? – tette fel a kérdést könnyedén, miközben az induláshoz kezdett készülődni.

-          Ez nekem nem társaság. Csupa vén, halott tagok, ráadásul műveletlenek.

-          Igen? – állt meg Eszter ujja az autó kulcsán.

-          Mert otthon milyen társasága volt? A cigányok? Akik ellopták mindenét? Vagy a szomszéd, akivel csak átkozódni tudtak?

-          Azok. De az legalább otthon volt – zárta le Imre dacosan.

-          Hátha nem haragszik, elindulok. Meleg van.

-          Az. Hát persze, hogy elindulsz. Mikor jössz?

-          Két hét múlva, csütörtökön. Vasárnap ötkor telefonálok Legyen ott a telefonnál.

-          Jó…..hagyta rá Imre békülékenyen.

És vigyázok magamra az úton, különben szarul vagyok, örülök, hogy el tudok vezetni, van családom, a férjem és a gyerek még élnek……sorolta magában most Eszter a soha fel nem tett kérdések válaszait, és már folytak könnyei a lépcsőfordulón.

Az udvari padon most is ivott egy kávét, elszívott egy nikotinmentes cigarettát. Az infarktus után abbahagyta az igazi dohányzást. Valamennyire megnyugodott. Kihűlt az autó is, álmosan beindult.

-          Ez a ház eladó – betűzte lassítva a kiírást a megrepedezett festékű kapun

 A kapu mögött burjánzott a gaz, mögötte húzódott meg a visszahozhatatlan, pókhálós, magányosan foszladozó otthon.

Nem ahol volt, az a másik.