Toldi Zsuzsanna oldala

                                                                   

                                                                      

Az ezüst dió

 

Jolánka nagymama nagy diótörésbe fogott. Kopogtatott a karácsony, a süteménysütés ideje.

Jolánka nagyon gondos asszony volt. Előkészítette a zsámolyt és a hokedlit. A hokedlit, a konyhai ülőszéket, leterítette újságpapírral, odakészítette a kiskalapácsot és az éles kiskést. A diók nagy kupacban várakoztak a fonott kosárban, némelyiken még barnállott a burok, a kopács. Ha sok eső érte és fagy, akkor pedig már inkább feketébe váltott. Jolánka a zsámolyra kuporodott, és a hokedlire helyezett vágódeszkán törte meg a diót. Belét szép, fehér tálba helyezte, s ha a dióbél nagyon makacskodott, nem akart kibújni a kemény héjból, akkor késével aprólékosan kikaparászta a konokot. Szorosan keze ügyéhez állította a fekete szeneskannát, s ha a héjdarabok jócskán összegyűltek, már dobta is bele a meleg vaskályhába őket. Annak volt ám lángja! Olyan hirtelen lobbant fel a tűz, hogy a kályha tetején piroslott a vaskorong, jaj, dehogy lehetett az aprónépnek ilyenkor megközelíteni! Még a kályhacsőt is szigorúan, messziről ki kellett kerülni. Késő délután telt meg dióbéllel a nagy, fehérmázas, égetett cseréptál. Jolánka fáradt derékkal magasodott a zsámoly fölé, dolgos kezeit az asztal szélére támasztotta, amikor egy virgonc dió kipottyant a konyhakőre kötényéből. Nosza, Jolánka gyorsan nyúlt a seprőnyél után, dehogy hagyta volna elmenekülni a szép, gömbölyű diót. Igen ám, de derekába úgy belenyilamlott valami, hogy a mozdulat félúton megállt, a dió pedig eltűnt a konyhakredenc alatt.

Hát így kezdődött a dió önálló élete. Nem nevezhetjük ezt sem vidámnak, sem fényesnek, hiszen legbelül, a falhoz egészen közel teltek sötét napjai és éjszakái. Fény nem érte, csak a lapos konyhakredenc fadeszkája nehezedett föléje. Emlékezett is korábbi életére! Az árnyas kertben, a lombkoronák közé járt vendégségbe a nap sugara, ő néha kikukucskált a zöld levelek résein át a kék égre. A szél enyhén fújt, sütkérezett a melegben. Társai mindenhol körbevették. Csak akkor félt egy kicsit, ha a szél erősebben futott végig a leveleken, ilyenkor néhány társa lepottyant a zöld fűbe. De úgy látta, ott is eléldegéltek. Közelebb kerültek a bokrokhoz, színes virágokhoz, szépen megbújtak a fűszálak védelmében. Csak akkor éreztek veszélyt, ha a lépések közeledtek. Még olyan is előfordult, hogy a héj összeroppant valami nagy súly alatt. Ilyenkor ő gyorsan összezsugorodott zöld kopácsában, és keményen hitte, hogy vele ez nem történhet meg e rövid életben. Most is olyan gyorsan történt minden. Magas verők törtek utat feléjük a zöld koronákba, majd a mély fűből egy gyors mozdulattal máris szorosan, egymás mellett kuporodtak. Valami véget ért. Érezte, hogy már nem fog sütni rá a nap, nem szárítja át kopácsát, ha hosszan sír az ég, mert ömlik az őszi eső.

Itt viszont vidám élet folyik a kredenc előtt. Meleg nevetés gurgulázik, szállnak a jobbnál jobb illatok, mintha készülődne valami. Folyton sürögnek és forognak, a konyhában sokkal mozgalmasabb a világ. Legalább is ezt gondolta a dió, ha nem is látott a sötétben semmit. Azért jókedve nem volt. El sem tudta képzelni, mi lett a többiekkel, és mi lesz majd ővele. Azt vette észre egy este, hogy egyre szomorúbb lesz, elillan végleg életkedve.

 

Hisztek-e az angyalokban? Na? Szerintem higgyetek, mert úgy mondják a mesékben, hogy mindenki maga mögött tudhat egy őrzőangyalt. Az angyaloknak nagyon sok dolguk van ám, különösen karácsony tájékán! A szomorúkat fel kell vidítani, a szegényeknek bőséget nyújtani, a betegeknek egészséget, a száraznak friss vizet, az ázottnak meleg takarót kell varázsolni. Mivel Jolánka nagyon jó asszony hírének örvendett, az angyalok különösen vigyáztak erre a házra, a ház minden lakójára. Hogyne tudtak volna a kredenc aljába gurult dióról, sőt a bánatáról.

Az egyik angyal elhatározta, hogy csuda karácsonyt rendez neki, illetve a dió lesz a karácsony nagy meglepetése. Egy éjszakai álom leple alatt munkához fogott. A diót bevitte a szobába, ráhelyezte a kis szekrény sarkára, pontosan az eldugott karácsonyi díszek fiókja fölé. Jolánka ugyanis a fenyőfa díszeit minden évben gondosan elcsomagolta. Nagyot lehelt az angyal a kis dióra, a barna héjra finom, szemcsés ezüst por ülepedett. Nézegette is magát reggel a szembeni kis tükörben, soha nem jött rá, hogy mi történhetett. Minden esetre sokkal szebbnek vélte magát, a szobáról és az ablakon beszűrődő fényről nem beszélve. Este Jolánka jelent meg a szobában unokáival. Elővették a fiókban lapuló díszeket, óvatosan adogatták kézről kézre. Közben bekerült a szoba asztalára egy csupasz zöld fenyőfa, a dió mintha messziről látta volna már a kert sarkában. A fenyő friss illatot árasztott, majd öltöztetni kezdték. Színes, csillogó díszekből készült a ruha, pompázott ott a pirostól kezdve az aranyig minden. A fenyő egyre ékesedett, még körbefonták alakját a vékony, ezüstös üvegszálak, és már csak a csúcskoronája hiányzott. A gyerekek ügyesen ékesítették, arcuk kipirosodott, Jolánka pedig a fotelben pihent, miközben a szaloncukrok akasztójával bíbelődött.

-          Jaj! – pityeregte már-már el magát a kis Joli, amikor a fa csúcsa, díszes koronája darabokban hevert a perzsaszőnyegen.

Az est ékszereinek királynője kicsúszott a kezéből. Nagy lett az ijedelem, különösen az apróságok között.

-          Most mi lesz? – néztek egymásra, miközben arcocskájuk egyre sápadtabb lett.

Egyedül Jolánka nem ijedt meg. Látott ő már ilyesmit. Gyorsan eltűntette seprűjével a  csillogó szilánkokat, s egy picit gondolkodnia kellett. Látta ő a kis szekrény sarkán az ezüst diót, ám meg nem mondta volna, hogy került oda. Akkor arra gondolt, majd jó lesz valamire. Most jutott eszébe, hogy kivételesen ez az ezüst dió is lehetne a fenyő csúcsának szokatlan ékszere.

-          De hogy tesszük fel? – csiripelték a többiek.

Most megint az angyal következett, aki természetesen végig figyelte az eseményeket. Dús hajából kihúzott egy szálat, angyalhaj volt annak a neve. Át- és felkötötte vele az ezüst diót a fenyőre, és mire mindenki feleszmélt, az angyalhaj csendben, hihetetlenül dús fonatokban terítette be a fa egész testét. Gyönyörű volt! Az ezüst dió pedig ott pompázott fent és középen, majdnem súrolta a mennyezetet. A tekintetek rajta állapodtak meg, ő lett az est vendége pontosan úgy, ahogy az angyal elképzelte.

 

Azt pedig már az ezüst dió sosem tudta meg, hogy a karácsonyfa alatti sok-sok minden között az a diótorta édeslett, amit társaiból cukrászkodtak Jolánka ügyes ujjai. Ők sem ismerték meg az ezüst diót, de ösztönösen úgy hitték, hogy ez a távoli ismerős ezen az estén a legszebb.