Toldi Zsuzsanna oldala

Adjátok vissza az ágyamat!

 

 

Ugyan nem kitörő örömmel, de mégis vágyakozva, a múltba siettem vissza, ahogy bizonytalanul elindultam a zöld park felé. Minden oly ismerős, oly hívogató. Térben szinte matematikai pontossággal minden  a helyén, akár sötétben is megtalálnám. Időben már kevésbé. Az erős, szívet dobbantó képek a helyükön állnak, de erejük lankadt, elfogyott. Inkább csak emlékeztetnek már. Oda a lüktető erő, sárga emlékként illeszkednek a zöldes környezetbe. Miért? Miért nem érzem már lökésüket? Miért? Én erőt akarok belőlük meríteni, mint hajdanán, erősködöm tovább. Nem lehet, mondja bennem a józan ész, azóta annyi minden megtörtént már. Finom pókhálók, porrétegek lepték be sorozatosan a sárgás lapokat, csendes emlékek már.

 

Azért dacosan lépek a szilárd útra, keresgélek, kutatok a távoli idő szövedékeiben. Először átmegyek a hídon, megállok. Fogom a korlátot, nézem a vizet, mint annyiszor. Mögöttem sötét lombok, hideg padok, nem, oda nem ültem, az árnyékban sohasem. Mindig a fényt kerestem. Jobbra egy kis ház, nem lakja senki. Még most is szeretnék bekukucskálni. Még hátrébb egy élénk büfé….ott látom őt, aki fontos, fehér köpenyt visel, valami joghurtfélét eszik, diétázik…..Elmosolyodom. Milyen jó is lenne , azonnal odafutnék, annyi mindent mondanék neki a lágy napsütésben. Figyelmeztetném, hogy sose lássam betegen, annyira összeesve, mint egyszer nemrég ugyanitt, egy másik épületben. De hisz nincs ott, ő már itt sehol sincs……Eltűnt, mint biztos pont az életemből. Elerednek könnyeim. Most kitől kérjek tanácsot?

Majd nézem a vizet, most hatalmas, óriás tenyerű zöld foszlányok fedik, mint az évek az én emlékeimet. Hol a horgászbot? És aki tartja? Az a fekete trikós, mindenek közül a legfontosabb. Nincs. Nincs sehol, de a zöld, ráncos takaró alatt még halak sem fickándoznak. Eltűnt a fény, vele a vidáman bujkáló aranyhalak.

Tovább lépek. Jobbra színes lombok, sárga, bordó ölelkezik egymással.

-          Kérsz halat? – kérdezi valaki.

-          Nem szeretem – hallom a választ, és homályosan érzem, hogy ettől a mondattól kezdve összetartozunk.

A nap ugyan bágyadt, de még mindig erősen süt egy piros festéktől repedező vén padot. Izgatottan integetek magamnak, most is fekszem rajta, kék felső és fekete nadrág van rajtam. Indulóban, nagy nap előtt állok, csakúgy sisteregnek fejemben a gondolatok. Hol vagyok? Keresem most magam a repedt padon. Ó, már itt állok szemközt, a hid lábánál, persze, azóta már annyi mindent megoldottam.

Majd tekintetem a szobron állapodik meg. A világ legszebb szobra ez. Egy átalvatlan éjszaka után a szobor felett szemközt néztem a hajnali nappal, és átvillant rajtam a legszebb érzés, a szerelem. Most nincs víz, nincs szökőkút, a szobor magányosan néz az üres, kék festékre emlékeztető szomjas mederben.

Még egy pad!

-          Miért is vagy itt? – hallom hangom határozottságát.

-          De itt sincs senki! Még az ülőkét is elvitte valaki, vajon hova tette, hogy nem is tudok leülni.

Mögöttem épületek, elnémult, befedett, sötét emlékek.

Aztán újból nekilendülök, ismét haladok az úton, a kezem talán megfogja valaki.

-          És lesz mindenünk! – hiszi fiatalon és vidáman, de most ott sincs senki.

 

Érdekes. A leltár tényleg megvan, az idő hagyta összegyűjteni, de valami mégis hiányzik. Talán pont ez a mondat, az érzés, mi futtatott az idővel észrevétlen. Már szinte most is futok az utolsó esélyem felé, a legszélső épülettömb körém ereszkedik. Padok……padok….

Az egyiken én ülök piros köpenyben, mennyire jó volt ott cigarettáznom. A másik élesen áll szemben, de a kedves…..a kedves arc, a könyvet lapozó vékony kéz….istenem, de régen is volt. Az emeleti lépcsőn idegenek járnak, de én akarom látni a sok jó ismerőst! Hiába. Már nincs itt az Andrea, a fehér köpenyt más viseli, már nem is söpröget senki sem a körbezárt udvaron, ahol úgy meg tudott forrósodni a nyári nap.

-          Hol a zsíros kenyerem, - hallom a vidám hangot a pince rácsai között, majd az ajtó becsapódik.

Szaladok a régi színházba, cipőm sarka kopog, muszlin szoknyám fújja a szél. Már csak arra várok, hogy újból itt legyek. Rohanok most is a sötétben, ám az udvar üres, nem vár senki. A Mari nem hozza a levelet.

-          Szép a hajad! – érint meg egy láthatatlan kéz, én meg lehajtott fejjel hosszan nézem az udvar félreeső kockás tégláját.

-          Igen, fodrásznál voltam – nézek fel ijedtem világoskék pólómban…, majd eszembe vág, hogy mennyit öregedett itt minden, az épület, mennyi a repedés, a sok zöld folyondár….

 

 

Végre kijózanodom. Elmúlt. Semmi nincs, minden néma már. Tudom, hogy élsz, hogy szándékosan másik padra ülsz. Beteg vagy. Miért? Nem tudom. És én? A mellkasom szorít, éget, már nem is gyújtok rá. Iszonyúan fáradt vagyok. Érzem, valami nagy baj vár ránk.

Nem akarok elmenni, nem hagylak itt. Idetartozom, én is beteg vagyok. Rám szakadtak az idő évei, én is itt akarok maradni! Nem hagyhatsz egyedül! Megfogom a korlát végét, szemeim végigjárják a lépcsőket. Már fent vagyok az emeleten, pontosan tudom szobám ajtaját. Oda kívánkozom megpihenni, félretenni az összegyűjtött leltárt, a naptárt, a holnapot. Igen, ezt akarom.

-          Adjátok vissza az ágyamat! – hörgöm némán, majd sivít a sziréna, a verejtéktől lucsok vagyok…………Valaki mintha azt mondaná………infarktus……….