Toldi Zsuzsanna oldala

 

 

 

Az utolsó láng

 

 

Eszter kicsit késett. Imre még a vasárnapi pecsétes zöld pulóverben feküdt, nézett a semmibe.

-          Mehetünk?

-          Mehetünk. Így is jó lesz- nézett végig magán.

-          Nem. Nem lesz jó – erősködött Eszter.

-          Azért egy kicsit elegánsabban kell felöltöznie, van mibe.

Imre megadóan, egykedvűen nyitotta ki a szekrényt, szinte teljesen mindegy volt, mit húznak rá. Elindultak. Eszter átvette a személyi iratokat, még alá is kellett írnia.

-          Látod? Olyan ez, mint a börtön- nézett rá Imre diadalmasan.

-          Nem börtön. Szociális otthon. És ez a rend – makacskodott Eszter, egyébként meg arra gondolt, hogy talán ő sem szeretné, ha nem nála lennének az iratai.

Imre könnyedén vette a lépcsőket, áthaladtak az áporodott levegőjű, de szépen berendezett társalgón, és Imre már kint szívta a szabad levegőt.

-          Miért nem jön le gyakrabban? – kérdezte Eszter.

-          Hiszen bármikor lesétálhat, kimehet innen.

-          Ugyan hova mennék? Nincs kedvem. Talán egyszer mentem le a boltba, de akkor is eltévedtem

             ebben a labirintusban.

Mindegy, gondolta Eszter, nem ez a meggyőzés időpontja. Úgysem fogja itt magát jól érezni, ezt már biztosan tudta. Érdekes. Az ember kint küzd az élettel, ő milyen sokszor gondolt már arra, hogy de befeküdne egy ilyen helyre, ahol mindent elébe raknak, nem kell küszködni, és biztonságban van. Bizonyos életkorban és állapotban pedig nem is lehet jobb megoldást találni. Nem kell alkalmazkodni a családhoz, nem kell semmit elvárni. Ez más. Imre egész életében nem törődött a családjával, élte viharos életét. Nincs belátás.  Azzal, hogy bekerült a kórházba, hogy elhanyagolt mindent, hogy nem evett, hogy nem volt már tiszta tudati állapotban, egy korszak lezárult visszavonhatatlanul. Elvégre 78 éves. Mégsem érti meg. Pedig olyan egyszerű. Tudnia kellene, hogy egyedül nem megy. Hogy az élet véges…..

-          Szálljon be! – szakadtak félbe gondolatai, mikor a kocsi ajtaját nyitotta.

A kocsi elindult. Hej, de félt Eszter ettől az utazástól. Már előző nap fojtogatta a szorongó, kellemetlen érzés, mi fog történni, hogyan lesz képes a napot véghez vinni. Mindegy. Ezen is át kell esni, mint annyi mindenen.

        -    Az én életemnek már vége – szólalt meg Imre az első jelzőlámpa után.

        -    Ugyan miért? Mert eladjuk a házat? Inkább örüljön, hogy van rá vevő, és lesz pénze – próbált vidámkodni Eszter.

         -   És különben is. Ezen a pénzen, ami kizárólag a maga tulajdona, bármikor vehetünk egy másik kisebb házat, ami komfortos, ahol talán meg tud lenni egyedül – hazudta.

         -    A vesztem lesz, ha belemegyek. Érzem. És nem kell máshol ház. Itt születtem. Ez a világom – válaszolta a napnál is világosabban Imre.

-2-

És valóban már a megszokott környéken jártak. Eszter érezte, hogy Imrébe száll vissza az élet. Már vagy tíz hónapja nem volt kint, nem is bírt volna. Egyszer meleg volt, máskor hideg. Ő fáradt és gyönge. Nem is akart kijönni, de nagyon nem is akarta kivinni senki sem. Mintha féltek volna, hogy akkor mi is lesz. És most itt voltak. Már látni lehetett a repedezett, valaha piros nagykaput. Imre feltöltődött élettel, színnel. Szinte kiugrott a kocsiból, azonnal odasietett a kapuban álló szomszédhoz, majd átvágtatott az úttesten.

-          Vigyázzon már! – fogta a karját Eszter, ám Imre kirántotta magát.

-          A kulcsokat – rendelkezett.

Könnyedén bánt a zárakkal, elvégre egész életében nyitotta és csukta őket. Majd a kulcsokat gondosan eltette abba a fehér szatyorba, ahová a személyi iratait helyezte.

-          Á! Az udvarnak semmi baja. A gazt ki kell irtani – állapította meg hevesen.

A konyhában azonnal megmarkolta a pamlagon heverő karóráját, kinyitotta a mellette heverő pénztárcát.

      -      Láthatja! – szólalt meg nyomatékosan Eszter.

      -      Nem vettük el semmijét. Minden úgy áll, ahogy hagyta. Aztán hogy akarná a gazt kiirtani?

Imre nem is hallotta, vagy válaszra sem méltatta. Gyorsan bekapcsolta a hősugárzót, mint aki el sem akar innen menni. Majd bement a kamrába. Elégedetten állapította meg, hogy tényleg minden érintetlen, az élet folytatásához megvan minden, ami szükséges. A szobák már nem is érdekelték.

-          Nem. Vedd tudomásul, hogy nem adom el a házat. Értetted? – hangzottak a szavak szokatlanul keményen.

Eszter csüggedten nézte a pókhálókat, a hámló vakolatot, a foszlott függönyöket, a cserépkályhába bedőlt kéményt, és tudta, hogy nagy hibát követett el. Nem szabadott volna az apját ide elhozni. Ám a kérést nem tagadhatta meg.

-          Nézze….- kezdte nagyon fáradtan, hangja csupa rekedt.

-          Én tudom….., hogy mit érez. Itt élte le az életet. Nekem is fájdalmas. Tudja, én is itt születtem, ott a belső szobában. Mindenütt érzem Aranyosék jelenlétét, féltő tekintetét. Én…. itt szerettem lenni legjobban,…. nekem ez a ház jelentette az otthont, mégha órákra szólt a látogatás, akkor is.  És mégis el kell adnunk …….-.csuklott hangja sírásba.

-          Ilyen körülmények között itt nem élhet, nem hagyhatom itt – csapott át most ő keménybe, és kihúzta a hősugárzót a konektorból.

Most Imre is meggyengült, keze megállt a kilincsen.

-          Akkor….nem vennél magadhoz? – hasított a kérdés a csendbe úgy, hogy Eszter a súlya alatt majdnem összecsuklott.

Sokáig egyikük sem szólalt meg. Eszter nézte a rongyos lábtörlőt, Imre még mindig fogta a kilincset.

-          Mennünk kell – tért észre végül Eszter.

-          Az ügyvéd vár bennünket.

Imre szótlanul zárta be az ajtókat, a fehér szatyrot szorosan fogta a kezében, mintha abban lett volna az élete. Az úton határozottan elhúzódott Esztertől, mikor az bele akart karolni. Az ügyvéd egy órával előbb fogadta őket. A vevők már jelen voltak teljes létszámmal.  A kisgyerek fáradtan forgatta az agyonrágott cumit a szájában, ő is a vevők köréhez tartozott. Már most nyűgös volt. Eszternek fogalma sem volt, mi lesz a dolgok kimenetele. Vajon mit fog mondani Imre, lesz-e egyáltalán az eladásból valami. Megtörten huppant bele egy fotelba, levette a kalapját meg a bundát. Nagyon szeretett volna inni egy ásványvizet, és mint annyiszor, most sem akarta érezni a világot, legfeljebb szorosan a vonalhoz húzódott, mint mikor az iskolában a kört és az érintőt tanulta. Sejtette, hogy így lesz. Nem kellett sokáig várnia. Imre rövidesen jött,  alig tartózkodott a törvény és a jog hálójában.  Sápadtan szólt Eszterhez:

-          Vigyél vissza az otthonba. Engem ott várnak. Még baj lesz, ha későn megyek.

-          Rendben – élénkült fel Eszter, és valamennyire megnyugtatta, hogy a biztonságérzet már ott van.

Mert azt is észrevette, hogy Imrében alaposan felfordultak az események, a helyszínek.

-          Majd el tetszik vinni a papírokat aláírásra – szólt kedvesen az ügyvédnő, mint aki tisztán lát mindent.

Eszter magában nagyon hálás volt neki. A visszaúton Imre csak egyszer szólalt meg.

       -     Vigyél el a villanytelep felé……ott lakik a régi szeretőm.

 Eszter egy szóval sem tiltakozott. A ház előtt lelassított, majd jó erősen megnyomta a gázpedált, mintha az tehetne róla, miért is ilyen nyomorult ez az élet. Imre a ház előtt bólintott, majd legyintett egyet. Aztán nem szólt semmit.  Iratait és a kulcsokat Eszter most nem merte elkérni. A személyzetnek szólt, hogy megérkeztek.

A kisbaba már ordítani szeretett volna az unalmas várakozástól,  és mire elkezdte , már be is sötétedett. Végre minden papír elkészült.

        -     Csendes, nyugalmas ház. Szeretni fognak ott lakni – búcsúzott révetegen Eszter, miközben maga előtt látta a masnis haját, ahogy hintázik, vagy galambot kerget az udvaron. És persze ott állt kötényében Aranyos. A szél kellemesen fújt, s ahogy távolodtak, lassan integetni kezdtek egymásnak.  

        -     Még egyszer elmegyek – tért észre megint -, néhány tárgyat elhozok. A többit otthagyom, használják egészséggel…….vagy éppen ki is dobhatják.

És pontosan tudta, hogy milyen szépen elhazudja majd Imrének, hogy mindent gondosan becsomagolt, kiürített és elhozott valahová egy üres garázsba,  mert Imrének az fontos, és szükséges lehet még az új élethez. Majd úgy döntött, hogy megejti még az este az aláírást, és még ma visszautazik. Félve nyitott be Imréhez. Megint az ágya szélén ült, hosszasan nézte, simogatta a délelőtt talált órát, akár egy gyerek.

-          Aláírja? – kérdezte halkan.

-          Alá.

-          A pénzt megszámolja?

-          Nem. Vidd el.

-          Majd……összepakolunk…..- rebegte zavartan, miközben rakosgatta a papírokat.

-          Pakolj. Azt csinálsz vele, amit akarsz – válaszolta Imre gépiesen, mint akit az egész ügy rég nem érdekel.

Eszter megsimogatta haját, megpuszilta borostás arcát.

       -     Tudja……ha nem is éltünk együtt……szeretem magát – ejtette ki a nap során gyomrában összeszorult váratlan szavakat, és már a lépcsőfordulónál járt.