Toldi Zsuzsanna oldala

 

A végeken

 

Padlizsán színű hajad nem tudott szétomlani a zöldön, mert belegyömöszölték egy kicsi fehér fodorba, amit dauer alkalmával használtak régen a fodrászatban. Ez azonban nem fodrászat volt. A zöld műtős figyelemfelkeltő benyomást gyakorolt még a ki tudja mi lesz utolsó pillanatában is. Fogsora erősen világított ki sötétbarna arcából, szeme okos emberséget sugározott, alakja vékony, férfias. Meg tudom érteni, hogy az európai nők bukhatnak rá. A Józsi azt mondta nekem, hogy egy nő 60 kg-nál kezdődik. Igaza van. Szinte elképzeltem, milyen szépen mutatna az anaszteziológus mellett egy 60 kilós, európai, kreol bőrű nő vékony bokája. A magam részéről most inkább az afrikai hőséget szívtam volna pórusaimba, talán ha lábam alá raktak volna egy kis lépcsőt, még az elefánt hátát is meglovagoltam volna. Ennek még mindig nagyobb lett volna a valószínűsége, minthogy az anaszteziológus mellett fújja a szél a szoknyámat, már amennyire el bírta volna kapni a 80 kilónyi súly fogságából azt.

-          Vegye le az aranyat – hangzott most tompán.

Az nem is arany, válaszoltam magamban. Soha nem éreztem magam méltónak az aranyhoz, hát látnia kellene, hogy ezüst.

-          Hogy rakta fel a karkötőjét, ha nem tudja kikapcsolni?

-          Hogy is? – tűnődöm, hát azt valaki összevacakolta, mikor elromlott a kapcsolója, de te azt a valakit nem ismerheted.

 Egyébként meg ritkán jutott nekem újra, azt sem tudhatod. És te? Te milyen férfi vagy? Hirtelen? Dühös? Türelmes?

-          Ígérem, hogy nemsokára találkozunk – nézett rám sokatmondóan, ahelyett, hogy válaszolt volna.

Majd minden elsötétült.

 

Én nem tudom, hogy mi ment végbe a sötéten gyűrűző, forró belekben, csak magamat láttam egy parkban, a merev szobrot és a szökőkutat, ami már régen elapadt. Közben az én könnyeim is elapadtak, de azért néha a fájdalom csatornáin csak-csak vékony erecskét mostak maguknak . Testem erei folyamatosan összeszűkültek, majd erőszakosan kitágultak. Tisztán láttam új hálóingemben magam. Az örök béke kék színét a lenvásznon kicsiny, fehér akáclevelek pókhálózták, miként korábban a mellkasomban a hajszálerek a koszorúereket, majd magát a lassan vergődő nagy, sebzett szívet. Akár a múlt században is viselhettem volna, nem is kizárt, hogy ott megfordítaná a férfi tekinteteket. Hosszú ujja gumival fodrozott, két fehér pertli a dísze. Nyakán hat lépcsőnyi vízszintes pánt, lehajolva néz le az egyik a másikra. Ám a bokám fölött véres cső lóg kifele fentről, a bánattól gomolygó hasüreg belei közül, s lassú lépteimmel csak húzom, húzom magam után a csőből a vérvörös zacskóba ömlő vakvágányra gyulladt belet, a vörös zacskóból tengerré duzzadó vörös víztömeget, a vörös fájdalmat, az életet.

-          Hová lesz az út? – néz le rám a kiszáradt szobor mereven.

-          Hová is….- mondanám, de a választ nem tudom.

Egy biztos. A végekhez értem. Vagy meghalsz, vagy túléled, mondta valaki, mintha az olyan egyszerű lenne. És nagyon halkan, lassan elkezdek visszaszámlálni. Fáradt ujjaimmal megérintem a padot, hol megláttalak. Tudomásul veszem, hogy a vizet felitatta a nap, a kőszobor repedezett csíkjai emlékeztetnek arra, hogy a kérlelhetetlen idő múlik. A fák nőnek, a kérgek vastagodnak. Hajukat évente zöld göndörökbe festi a tavasz, mert a fehérbe csikorodott, ég felé törő gereblye ágak megifjodni akarnak. És ott a tó! A nap most is süt, talán nekem bágyadtabban. De a víztükörben csak megfürdeti sugarait. A télben elpusztult kacsa helyett új kiskacsák úszkálnak, talán hat is, anyjuk szárnya alatt ismerkednek a friss illatokkal. Néhány a zöld gyepen szárítkozik, tollaik csillognak. Az élet él. Az épületek pókhálói, vastag repedései lenyomatai a törvénynek, az újnak, a változásnak és az elmúlásnak. A fehér köpeny is elment, nem jön már. De érzem, hogy lehelete a levegőben, s mikor kell, egy belső hang, az ő nyugodt hangja szólal meg a lelkem mélyén. És te, drágám? Te hol vagy? Ugye milyen jó lett volna akkor a napot megállítani? Az órát összetörni? A kő nem vált vízzé, s mi sem tudtunk örökre összeforrni. Tudod, miért? Mert nem lehet. A pillanat virága mindig egy újabb pillanat, s mi nem állhatunk meg. Elengedlek. Élten vagy holtan, mindegy már. Majd egyszer úgyis megyek. Most azonban még sétálok itt egyet. Egy sokkal későbbi pillanat virágában próbálom megtalálni magam. Te is ezt akarnád. Mit is kell tennem. A vérrel teli zacskót eldobni messzire, a csövet elvágni. A bánat hasfalát összevarrni, a lépteket gyorsítani. Megnyitni az emlékek könyvét, hogy egyszer majd ezt is be lehessen csukni. Vagy legalább egy új lapot kezdeni. A Józsi szavait alaposan át kell gondolnom, helyére kell tolnom a súlyokat. Az élet súlyait. Nemcsak a kilókat. Születés, szerelem, halál. Betegség. Tudom, hogy a nagy titok a változás. A kezdet és vég permanens ismétlése. A halál is változás. Kedvenc előszobája a betegség, bármennyire is fáj. Új hajtás, friss, üde fogja követni. A helyet, még ha az út rövid is volt, de át kell adni. Így korrekt, sőt szükségszerű. Nem érted, hogy egy régi pillanat szépségénél nem állíthatod meg a végtelen időt?  Még én sem értem igazán, de próbálom megfejteni.  Mintha lenne nálam egy telefonszám. Már nem tiéd, de hátha valaki felveszi, hátha az élet folytatódik.

      -    Ébresztő! – hallom távolról, s érzem, hogy a végektől már messze vagyok.

-          Mondtam, hogy találkozunk – nézett rám az anaszteziologus most is figyelmesen.

Kezem elindult felé, s az övével egy pillanat erejéig találkozott. Néhány nap múlva elbúcsúztam mindentől. Nemsokára indulok. A szobor mellett egy gyönyörű fa bontja különös virágát a nyár eleji napfényben. A telefon kicsörög. Az anaszteziológus nyakán vastag, csillogó aranyláncot fedeztem fel. Talán nekem is kellene egy olyan, s még látnom is lehetne Afrikát.