Toldi Zsuzsanna oldala

Félelem

 

 

A fejek a sötétben gombaként gubbasztottak, figyeltek. Az előadó sziporkázott, a csillogó-villogó fények homályosan körvonalazták alakját.

A kalapok besettenkedtek a fejek közé, ők is csendben követték a sötétből felvillanó fényeket, a föléjük magasodó férfi recsegő hangját, hiszen arcát nem lehetett kivenni a füstös, szürke levegőből. A kalapokkal nyomasztott gombacsoport betöltötte a terem sötét, tágas felét. A székek szorosan tapadtak egymáshoz, majd újabb és újabb sorba torkollottak. A szélső székek és a fal között még kitapogatható volt egy kabátnyi hely, s a kijárat az első sortól ezen a hosszú, folyosóra emlékeztető sikátoron át volt megközelíthető. A kijárat ajtaját becsukták, a levegő és fény útja elzáródott. A sötét mindent ellepett. Néhányan próbáltak kijutni, átbukdácsoltak a szék és fal közötti résen, miközben tenyerükkel a falat markolászták. Az órák mutatói lassan csoszogtak előre. A fények és az előadó teljesen magukba szívták a tekinteteket, a kimeredt szemek és tátott szájak sötéten csüngtek rajtuk az időtlenség terében. Az utolsó fényvillanás is kihunyt, mikor a kalapok csoportosulni kezdtek. Tétova, zavart tekintettel keresték a gombafejeket.

-          Most mi lesz? – suttogta az egyik a másiknak.

-          Nem tudom – suttogta vissza a másik az egyiknek, miközben óvatos tekintettel a tornyos kalapot kereste.

-          Itt van? – súgta megint, majd kétszer is oldalra sandított, meg ne hallja valaki.

-          Szerintem nincs – sütötte le szemét ismét az egyik, ő előre és hátra is pislantott, de közben erősen felhúzta nyakába kabátja gallérját, ne ismerjék fel egykönnyen.

A kalapos szemek egyre több szemet kerestek, bizonyosságot akartak. Ám nyíltan egyik sem mert belenézni a másik szemgolyó tükrébe, valahogy olyan zavaros volt most minden. Megszólalni nem tudtak, ajkuk kiszáradt, megdermedt. Toporogtak, várakoztak, senki nem akart mozdulni. A levegő egyre sűrűsödött, a hideg és meleg sikongva kerülgette egymást, s a szél néma kacaja betöltötte a riadt kerteket.

Bezzeg a gombák! Még egy kicsit sem izgatták magukat. Miután kibotorkáltak az ajtón a világosba, az áttetsző, nyirkos levegőből mély lélegzetet vettek, és fürgén széledtek tova, a gombák minden irányába. A kalapokról látszólag tudomást sem vettek, inkább siettek. Néhányan már a látótávolság végpontján integettek, érezhetően fellélegeztek. A kalapok ácsorogtak, most sanda pillantásokat nemcsak egymásra vetettek, hanem a távozó gombákra is figyeltek. Persze nem áthatóan, csak úgy titokban, inkább sejtelmesen.

-          Gyertek vissza! – szeretett volna egyikük kiáltani, de csak a tátogásig jutott.

-          Mi hozzátok tartozunk! Még húsz percet együtt kell eltöltenünk – nyelte le a másik kalap gyáva karimája az elfojtott mondatot.

-          Ugyan! – keménykedtek sokan magukban.

-          Sokkal jobb, hogy elmennek. Úgysincs már ennek értelme.

-          De mi lesz, ha meglát valaki bennünket? A gombáink nélkül? Ebben a pontosan húsz percben? – jajdult fel belülről valami egy sötét gomolyagból, talán éppen a gyomorszáj kötelének görcsös hasításából.

A szél egyre jobban kacagott, kavarta a sárga leveleket, valamerre mozdulni kellett. A kis csoport tétova léptekkel, kételyekkel teli lélekkel indult meg az épület felé. Bizonytalan lépteiket elnyelte az út, néhányan már a legsötétebb estéken gondolkoztak. Az épületben ismét összecsoportosultak.

      -     Most mi lesz? – suttogta az egyik a másiknak.

      -     Nem tudom. Talán szét kellene nézni, hátha mégis itt vannak – súgta vissza a másik az egyiknek pontosan úgy, ahogy korábban történt.

Mintha mind megértették volna, lassú léptekkel megint szétszéledtek. Bejárták az épületet. Benyitottak a termekbe, minden zegzugba benéztek. Már a nap rég elbújt egy borús felhőbe, a szürke égbolt zsákba dugta könnyeit, s csak a pillanatot várta, amikor szemerkélheti. A kalapok újból találkoztak, inkább megint csak tekintetet váltottak. Maguk sem vették észre, hogy egymás tetejére másztak, s egy nagy, egészen a felhőket tépázó, fekete kalapos tornyot alkottak

-          Nincsenek! A gombák itt sincsenek! – suttogták egymásnak megkönnyebbülve.

-          Akkor elmehetünk? – szólalt meg félénken valamelyik.

-          Talán. Talán….-  zümmögték csendesen.

 

-          A tornyos hol van? Látta valaki? – fordult vissza a fiatalabbik.

-          Én nem láttam – rázták magukat többen is.

-          Én viszont igen. Éreztem a lelkemben. Itt volt végig, és talán örökké itt is lesz!

A lecsorgó könny észrevétlenül és hirtelen fagyott szúrós jégcsappá az idősebb fekete arcán.