Toldi Zsuzsanna oldala

      

 

Edit néni

 

Rögtön látom, hogy nem hétköznapi személyiség. Később tudom meg, hogy gyémántdiplomás. A legszebb foglalkozást választotta.

-          Kiket tetszett tanítani?

-          Alsót.

-          Igen. Az a legszebb. Megtanítani írni-olvasni, számolni – gondolom én.

Erről tovább nem beszélünk, nem dicsekszik. Csak annyit mond, amit én is tudok, hogy a szülői értekezleten régen is a jó tanulók szülei voltak jelen. Tudott fegyelmezni, ám ma már

nem tanítana. Én sem. Sokan.

Haja kedves ősz, arca és műfogsora még mindig szép. Merthogy még így is lehet valaki szép, ha rendelkezik kisugárzással, akár nyolcvan felett is. És milyen lehetett régen! Magam előtt látom a gyönyörű, okos tanító nénit, a csinos nőt, anyát. Bal karján régi típusú karóra, ujján csillog az arany jegygyűrű. Férje meghalt, ejti el a szót véletlenül. Vajon hogy viselte? Egyáltalán milyen lehetett a házassága? Sosem fogom megtudni. Hálóinge, köntöse egyszerű, tisztát vesz naponta, ha van rá erő. Csontsovány. Az egyik vese hiányzik, jelzi a véres váladék, a másik is beteg. Ő is tudja, tényszerűen rögzíti egy mondatban a helyzetet. Ha valaki ránéz, szinte azt hiheti, órái vannak hátra. És mégsem. Szép barna szemeivel rámered a plafonra, és nyugodtan tűr. Vár. Mintha pontosan szembe gyalogolna a kikerülhetetlennel, de mindezt oly méltósággal teszi, hogy nem lehet rá nem figyelni. Menet ez. Lassú, erőltetett menet. És most veszem csak észre, hogy éjjeli szekrényén egy Radnóti kötet fekszik. Radnóti Erőltetett menet című verse jut eszembe. Vajon hányszor olvasta már el? Három forint, áll a kicsi méretű, megsárgult borítón. Régi világ, rég feledett, az élet örömteli vagy drámai pillanatai, mik nem kellenek már, sajnos nem hevernek az ágyszekrényeken.  Mégis hatalmas értékek. Reggel hétkor a Kossuth rádió híre ébreszt. Ez már elemes. Pillanatnyi pontossággal kapcsolja be, figyel, s a szoba halkan megtelik az ország-világ híreivel.

Éjjel hányt, olyan rosszul volt, hogy nem aludt szinte senki sem.

-          Minden kijön, bármit eszek…..elnézést – motyogja szerényen.

Majd belép a takarítónő.

-          Blikket, Hócipőt…..- állapodnak meg, s már csúsztatja is a pénzt a zsebébe, amiért átsétál a büfébe.

Nem az a fajta, aki honorárium nélkül elfogad bármit is. Még az utolsó pillanatban sem.

-          Minek veszi már meg? – mondja valaki.

-          Elég lenne, ha más megmutatná neki! – értetlenkedik a másik.

Hát persze, hogy nem fogadja el. Tartása van. Olyan, mint keveseknek. Nem értik meg, hogy dacol az idővel? Hogy szembe megy? Hogy nem engedi? Életritmusából a közelgő halál sem tudja kibillenteni. És valóban. Fájdalmát elnyelve felteszi régi, keretes szemüvegét, és úgy olvassa el a híreket, mint akinek élete függ holnap tőle. Majd felnevet elszörnyülködve.

-          Egy tanárnő még este szex bemutatókon is pénzt keres!

Ő még elítéli, pedig neki már igazán mindegy. Gondolják sokan, pedig nem így van. Aki értéket képviselt, még az utolsó leheletben is a méltóságot üzeni. Az ő világa nem eladó, nem megvehető, még a halál is tudja talán, azért késlekedik ennyire. Megtántorodhatott e nemes keménység láttán.

Most már érdeklődve nézek szét a holmik között, persze nem szemérmetlenül. Csupa természetes kórházi dolgok, de a fehér táska, amiben mindezt tartja, egyedi. Ő.

Az éjjel megint hány, szinte mindenhol vérzik. És fázik is. Lyukas pokróc kerül rá, mint egy koldusra.

-          Kérem, ki lehetne cserélni? – kérdezi reggel, és csak mereven a plafont nézi.

Majd délelőtt telefonál.

-          Ilike! Megvette a heti lottómat? – tudakolja a takarítónőtől, feltehetően, mert életviteléről nem beszél.

-          Fontos lenne….

-          Hozna egy kávét? – kérdezi tőlem később.

-          Hát persze….mozdulok sajgón, szolgálatkészen.

-          De cukor ne legyen benne, kérem….

Megkeresem, baktatok az automaták között. Ha így szereti, akkor így legyen.

-          Köszönöm – hallom az elmaradhatatlan szót, mit naponta oly sokat ismétel.

Hirtelen szólal meg mobiltelefonján a figyelemfelhívó zene naponta többször is. Csak bámulom, amilyen ügyesen kezeli. Én például egyáltalán nem szeretem a mobilt, szerencse, hogy ügyetlenségemmel nem tudom elrontani. Beszélget.

-          Jól – hallom a választ, feltehetően a hogy van kérdésre.

-          Az rendben van, hogy meg kell halni, csak ne fájna ennyire – mondja máskor, mikor már a suttogó jajgatás elfojtja az önuralmat.

Éjszaka két kezét összekulcsolta, szemeit lehunyta, a fájdalmat hangtalanul viselte. Reggelre lábai kivéreztek.

-          Érvizsgálat…. – kezdett bele az orvos hosszú szünetekkel, majd elhalkult, a folytatásnak nem volt értelme.

-          Értem….- foglalta össze a szavak mögötti hideget Edit néni tömören.

Aztán elővette kis fehér táskájából a krémeket, s fáradt bőrét a kéz és arc csontjain a puha krémmel átnedvesítette.

Délelőtt kényszerű vizsgálatra vitték. Két ápoló egy vászon lepedőben könnyedén elbírta a vézna testet, úgy tették az ágyra, mint könnyű csomagot. Kis idő múlva elővette a rejtvényeit, régi márkás tollával gyorsan végzett is velük.

 

Szombat reggelén az illetékes megkérdezte, hogy kimegy-e fürödni.

-          Szeretnék.

Már napok óta éppen csak szivaccsal áttörölték, kívánta a tisztát, a vizet.

Egyedül, a hideg kövön találták meg. Mikor elesett, senki nem volt mellette.