Toldi Zsuzsanna oldala

Kutyaország

 

 

Ez a tél különösen hidegnek bizonyult. Korán leesett a hó, fehérsége ráfagyott az útra, a háztetőkre. A zöld fák eltűntek, fehér karokba merevedtek. Az  emberi cipők csak kopogtak, a járművek füstöltek. A nap mintha végleg elhagyta volna a földet, mindenütt süvített a téli szél, gyorsan széthordta a gőzölgő leheletet. Az ég szürkébe borult, sötét, makacs vendégfelhő vont hályogot az emberi, állati szemekre.

Barna már rég külön birtokon élt. Miután kifogott rajta minden, csak a vaskerítés oldotta meg a helyzetét. Innen aztán nem volt szökés. Éjszakára átmelegedett a kutyaházban, még aludt is kicsit. Szomorúan szegezte barna szemeit a befagyott csontlére, ami a tányér aljára kövesedett. A birtokot hátul fehér erdő övezte, ám sétára a saját portán is volt hely elég. Szemközt a családi zaj tudatta, hogy nincs egyedül, de az emberi ház elé már nem volt kijárása. Hiába, nem tudott élni hajdanán a szabadsággal. A másik drótkerítés az utcára nyílt, a zavaros, végtelen zajok és különös események világába.

-          Bumm! – hasított a csont befagyott levébe szilánkot a fülsiketítő robbanás, majd reszketni kezdett a félelem.

-          Mi volt ez? – fogalmazódott meg a kérdés ijedten.

Barna a másik oldalon húzódó tömött falra nézett, de választ onnan sem kapott. Pedig olyan jó lett volna tudni, hogy van ott valaki. Aki talán látja is. A köd egyre sűrűbb homályba burkolta a tárgyakat, lassan sötétedni kezdett.

-          Mintha már hallottam volna ezt a hangot – tűnődött Barna, s még remegő nyelvével zihálva mélyeket lélegzett.

-          Talán reggel? – húzódott a fal tövéhez, mintha onnan jönne a védelem.

-          Nem. Sokkal régebben. Akkor a ház pincéjébe menekültem.

-          Féltél? – kutatott az emlékezet.

-          Féltem….nagyon féltem…- nézett bele megadóan barna szemével a sötétbe.

-          Bumm, bumm! - verte vissza egymás után a hosszas ropogást az udvari jégpáncél keménysége.

-          Úristen! Már megint mi ez? Megint ….félek…- kaparta Barna kétségbeesetten most a tömött falat, szerette volna áttörni, valamit tenni…elszaladni.

-          Talán az emberek teszik ezt? – állt meg benne a lélegzet.

-          Megölnek?

-          Lehet – tülekedtek fejében a kétségek.

-          Bumm, bumm, bumm – dörögtek a fegyverek egyre közelebbről, a dörrenések számát már megállapítani sem lehetett. A puffanások megsokszorozódtak, ahogy a fagy jeges ökle visszaverte őket. Majd Barna úgy látta, hogy oda-vissza ütődnek egy szikrázó jégtömbnek, ami ráborult a szürke éggel az emberi és állati agyakra, idegekre.

-          Nem bírom – üvöltötte, s szerette volna a hallóidegeket éles fogaival szétroncsolni.

Nemsokára körbe-körbe szaladgált a rémülettől.

-          Menekülnöm kell, míg nem késő – próbálta túlharsogni a poklok hangjait, miközben mancsai összetapadtak a jéggel, s úgy érezte, mozdulni képtelen.

-          De hová? Merre? – törte magát át az újabb riadt kérdés azon a homályos, ropogástól hangos, szilánkos jéghegyen.

-          Vagy álmodom? – csukta le szomorú szemeit, s igyekezett maga körül egy biztos pontot keresni. Hiába. Csak a csattogást hallotta, a jeges semmit látta.

A rémület egy utolsó erőfeszítéssel átlendítette a kerítésen, s már ész nélkül futott előre a dermedt fák ködös tömegében. Már nem volt egyedül. Fél Kutyaország vonyított, ugatott, vicsorított, vágtatott csak előre, s próbálta elhagyni, elfelejteni a nem halkuló, ködbe burkolódzó rémet.

Csak a nagy havas fenyők igyekeztek az utat mutatni, a félelmet csillapítani, a menekülőket elrejteni. Tanácsot azonban ők sem tudtak adni.

 

De hol tartózkodtak eközben az emberek? Barna nem tudhatta, hogy ki-ki a maga módján átcsúszott az óévből egy észrevétlenül folytatódó új esztendőbe. Szilveszter éjjele volt. A sötétben petárdák ropogtak, mint a fegyverek. Emberek ropogtatták őket. Miért is?  Mert hiába jött el az éjfél, nem változott semmi sem.

 

Kivert kutyák és kutya emberek uralkodnak továbbra is Kutyaországban az újévben.