Toldi Zsuzsanna oldala
Toldi Zsuzsanna oldala
Toldi Zsuzsa: Gesztenyevirágzás
A nő még az álom és ébrenlét határán pihegett, mikor a férfi puha csókot lehelt a csukott szemhéjakra. Válaszul önkéntelenül nyitódó ajkai a takaró felett a férfi szájára fonódtak. Fejével, majd egész testével fordult oda. Karjaik már egymást ölelték, ujjaik a másik hajába simították a forró vágyat. Már lassan egy éve lesz, hogy így kezdődtek a reggelek, de most nem gyötörte őket a szakadás gondolata. Hétvége volt, szombat. Ráadásul vendégségben voltak, így hát némi visszafogottsággal néztek a csukott ajtón át induló napra.
- Elviszlek – szólt a férfi, de még ujjai mindig a nő hajtincseivel babráltak, szeme csakúgy izzott mindattól, amit a szemgolyó fókuszába összpontosított, visszafogott.
- Hova? – suttogta a nő érdeklődve, miközben a tekintetek már egymásba vesztek, s minden más kizáródott, mindegy volt.
- Sétálni. Szép helyre – érintette meg a férfi a vállán a bőrt, s érintése égetett.
Fél óra múlva mindketten sportos öltözékben lépdeltek át egy hídon, kezük szorosan összefonódott.
- Erre még nem jártam – ejtette a nő halkan a szavakat.
- Ez a szakadás. Árterület – válaszolt tompán a férfi, s közben másik karjával maga elé húzta, de kezét nem engedte el.
- Jól vagy?
- Jól – válaszolta a nő, s a válasz most is a kérdező leheletébe olvadt, mint annyiszor.
Érezte, hogy templomba lép, a természet meghitt templomába, ahol már feleslegesek a szavak, nem szabad beszélni. Szürkészöld köd lepte be az eget és a földet, vastag zuhanyfüggönyön léptek át, amit nem szedtek ráncba, a kézzel széthúzni nem kellett. Magától ereszkedett ide, nyitódott és csukódott körülöttük, egyre sűrűsödött, szinte bezárt, mégis a szabad öröklét érzését keltette. A nő gondolata világított a homályban legjobban. Megérkeztünk. Ez az, ezt kerestük, s innen aligha szabadna elmennünk. A téltől ráncos talajban már serkent a fű, odébb bokrok terebélyesedtek. Egyenes derékkal léptek ki a földből, zöldes ruhájuk vattacsomóként koronába bomlott. Felettük magas ágak nyújtózkodtak az ég felé, s valahol félúton zöld levelekbe lobbantak. A levelek felett világíthatott az égitest, de csak aranysárga csíkok jutottak át a réseken, a fény szüremlett. A két kéz szorosan egymásba kapaszkodott, csak ennyi volt a biztos pont, a többi varázsos álom. Az út szélesedett, egyre több faág tört felfelé a magasba, ám az égbolt nem látszott, mindent elontott, betakart a szürkészöld függöny, a tompa csend és a sápadt, megtört fény. Hirtelen egy kétágú faóriás állta útjukat, habár már minden összeolvadt, lábuk nem érzékelte a kitapintható utat. A hatalmas, átkarolhatatlan törzs a magasban kettévált, majd sok-sok vékony ág röpítette a látványt az ismeretlen felé. A hívogató karok egyikében mély odú üresedett. A csoda hívogatta, csalogatta őket tova, pedig már nem létezett jobb és bal, előre vagy hátra. Két faág ívszerűen borult egybe, kaput alkotott. A kapun beléptek. Most sorban bújtak ki a faderekak, egy pillanatig szabályos alakzatot mutattak, majd a végtelen ködében mégis összemosódtak.
- Mikor érkezünk az oltárhoz? – suttogta a nő.
- Már rég ott térdepelünk – ölelte át a férfi hangjának melege, szemének barnasága, vékony erezetű kezének biztonsága.
Talpuk alatt halkan roppant egy elveszett csiga házának darabja. Majd egyre több és több ház hevert előttük, csak lehajolni kellett értük, mutatták az ágak lefelé ernyedő karjai.
- Építsük meg belőle az otthonunkat – szólt a nő bátrabban, s mindketten tenyerükben gyűjtötték a törékeny, oltalmazó csigaházakat.
Közben a fák meseszerű alakokat öltöttek. Az egyik törzs jobbra ívelt, majd elvékonyodott. A levélág most nem ernyedt le, hanem az utolsó pillanatban megemelkedett, mint a kígyó feje, talán még nyelvet is öltött. Alatta több kisebb fatörzs nézett fel rá, már-már szavát várta. Körülöttük rejtélyes, titokzatos bokrok lombozatán próbált áttörni a fény. Indák és folyondárok fonták keretbe a mozdulatlan képet. A nő a bokorhoz lépett. Próbálta megérinteni, ám ujjai belevesztek a zöld köd gomolyába. Tenyerét a szűrődő fény felé fordította, ám a fény megtréfálta, már a másik lombkoronát nyaldosta.
- Szeretlek – fogta át derekát a valóságos kéz, a férfi keze.
- Szeretlek – kereste a nő ujjaival az érintés melegét.
Majd az összefonódott kezek a nő hasán pihentek. A magzat néhány hete mozdult meg.
- Tudod, hogy már virágzik a gesztenye? – szólalt meg váratlanul a férfi.
A nő becsukta a szemét, hitte, hogy átesett már mindenen. Maga előtt látta a pázsitos gyepen sugárzó hatalmas fát. Az élénkzöld koronát pompás ruhába öltöztette a sok csipkés, fehér virág. Az égbolt tiszta kékjén ragyogott a fény. Az életet sugárzó fa alatt kicsiny, szőke hajú fiúcska integetett.
- Igen. Érzem fehér illatát – válaszolta mosolyogva.