Toldi Zsuzsanna oldala
Toldi Zsuzsanna oldala
A sárkány tüzes lehelete
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy égig érő fa. Talán még most is él, meg is nézhetnénk, ha el nem felejtettem volna, pontosan melyik erdő közepén állt. Az erdők ugyanis hasonlítanak egymásra. Fák sorakoznak egymás mellett, fegyelmezetten, akár a katonák. Ágaik a magasba törnek, csak ritkásan hajolnak szét, hogy a napfényt beengedjék maguk közé. Él köztük sudár, fehér nyárfa, terebélyes tölgy, pompázatos fenyő. Mellettük bokrok bújnak meg, alattuk fű zöldell, ősszel a lehullott, sárga levél zörög.
Szóval, a mi fánk egy kisebb tisztás közepén magasodott. Az őt körbefogó fák, mint a törpére nőtt alattvalók, követték tekintetükkel fel-fel, ameddig elláttak. Ám a csúcsát sosem tudták megpillantani, hiába gebeszkedtek. Egyesek már majdcsak kitépték gyökérzetüket a kíváncsiságtól, mások alsó ágai nyakfájásban szenvedtek. A fa törzse olyan vastag volt ám, hogy tíz óvodás sem érte körbe! Azt suttogták a levelek, hogy a fa koronájában egy nagy sárkány fészkelt. Honnan tudom? A szél pletykázta tele az erdőt, mert a szél mindenhová bejut, mindent meglát. Azt susogta, hogy a sárkánynak nagyon vastag a bőre. A krokodil bőrtakarója selyempapír hozzá képest! A hír hallatán járt is erre néhány elszánt csizmadia mester, hátha megvarrhatná a világ örökké tartó csizmáját. De a hírnél többre nem jutottak! Így hát csak találgatni lehetett. Az biztos, hogy a sárkány közel járt a Naphoz. A szél jajgatta el, hogy hatalmas pofáját örökké tűzlángok nyaldossák, bizony nem tanácsos megközelíteni. A vörös lángok szanaszét szórják a szikrát, örökös tűzijáték pattog ott. Már hét határról hallani, mintha puska ropogna. Aztán meg nyolc határról azt is látni, hogy csupa piros az ég alja. Olyan hőség árad onnan, hogy az égből sült galambok potyognak. Amikor a Napot a Hold elzavarja, akkor bírható a hőség. A sárkány ilyenkor alszik. Minden szuszogását füstcsóva jelzi.
Többen gondoltak már arra, hogy jó lenne a Napot megkérni. Ne süssön a sárkányra olyan hevesen, vagy fordítson hátat neki. Elvégre szegény sárkánynak nagy melege lehet, kardigánja meg nincs, hogy levenné, aztán könnyítene magán kicsit.
Először a csiga határozta el, hogy megpróbál a Nappal beszélni. Lassan kászálódott ki házából. Csúszva-mászva indult el a fa kérgén felfelé.
Mit akarsz te? – nevették ki az erdő állatai.
A nyúl, a sün, az őz, a szarvas és a többiek.
- Hát vége lesz a világnak, mire felérsz! – kacagtak.
A különféle madarak a szárnyukat csattogtatták jó kedvükben. Hiszen ők jártak a legmagasabban, mégsem tudták elérni még a Nap palástjának szélét sem.
- Nem baj! – válaszolta a csiga. – Lassan járj, tovább érsz! A kitartás erény. Akkor is megpróbálom, ha nem érek célt.
És szorgalmasan cipelte hátán házát, amiben éjszakára megpihent. Neki nem kellett szállást keresnie.
A következő vállalkozó a mókus lett. Tudjátok, az a fajta, aki nagyon szereti a mogyorót, és nagy, lompos farka mögül, a fa odvából leselkedik kifelé. Na, hozzá sem fűzött nagy reményeket senki. Így is lett. A mókus az égig érő fa harmadik odváig jutott. Ott egy mogyoróbokor zöldellett, az lett a végállomás. Úgy belefeledkezett a mogyoróba, hogy már arra sem emlékezett, miért került ide. Ha fázott, bemászott a fa hatalmas odvába, ami akkora volt, akár egy kisebb barlang. Dehogy akart innen elmenni!
- Majd én! – szólalt meg egy piros léggömb, amit egy óvodás kislány engedett ki a kezéből véletlenül.
Hosszú, fehér szál lógott lefelé a léggömb csomós szájából, amit bekötözött valaki. Azért annyi levegő még kifért, hogy ennyit tudjon mondani:
Majd én! – ismételte, és a nagy, piros gömb lassan emelkedett felfelé.
Közben a kislány szája is elgörbült, no, nem csomósra, inkább lefele ívelt. Szomorúságát ügyetlensége okozta. Majd mérgesen dobbantott egyet.
Pukkadj meg!
És olyan hirtelen eltűnt a sűrűben, mint amilyen hirtelen idecsöppent, ebbe a mesébe. A léggömb szót fogadott. Már jócskán lehagyta a mókust, mikor egy újabb bokor tüskés ága megbökte piros gömbjét. Azonnal kipukkadt. Az ernyedt lufi darab épp a csiga mellé esett, aki még az óriás fa tövét sem volt képes elhagyni.
Beszélni kell valakinek a Napocskával! – zúgta körbe az erdőt a szél. – Már olyan heves a tűz, hogy szegény sárkány alig tud pihenni. Ő a jó sárkányokhoz tartozik, meg kell menteni.
Bizony! – erősített rá a szürke veréb. – Már veszélyben érzik magukat madártársaim is. Olyan nagy a hőség, hogy a páromnak kikelt két tojása, pedig elfelejtett ráülni. Csirip! Csirip! – repült tovább, vitte a hírt.
Miért nem beszélsz a Nappal te? – szólalt meg az okos Villás szarvas, aki csak a szárazföldön tudott vágtatni, s kérdését a szélnek szegezte.
Óh! – fújdogált a szél. – Én a Nap kishúga vagyok. Most éppen haragszik rám, mert elszaladtam a sarkvidékre egy nagy szélvihart kavarni. Ilyenkor halványabb sugara, a pingvinek fáznak, prüszkölnek a jégtáblákon. Egy darabig nem fog megbocsátani! – porolt maga körül egy nagyot, kacagott, majd pajkosan odébb állt.
Meghallotta ezt a felhő. Igaz jó magasan járt a kék égen, de ő is tudott már az egyre terjedő sárkánytűzről. Különben is, mondtam már, a szél nem ismer akadályt. A felhő megsajnálta a sárkányt. Közelebb úszott a szikrázó Naphoz.
Fenséges Nap! – szólt a bárányt formázó, szürke felhő. Nem mennél kicsit odébb? Az égig érő fa sárkánya gyengélkedik. Fenséges szikrád tűzre lobbant az ő leheletében, és a láng ég, örökké ég. Csak éjszaka pihen kicsit. Ugye tudod, milyen veszélyes a tűz?
Majd ha akarom! – válaszolt a Nap vörös indulattal. – Talán töpörödjön össze a fa, vagy vágják ki. Egyáltalán! Hogy merészelt ilyen magasra nőni?
Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég. Villám cikázott végig. A szürke felhő először megduzzadt, ahogy a kakas begye egy másik mesében, mikor a vizet felszívja. Aztán a bánat vize kipattantotta a felhő burkát, és hatalmas cseppek ömlöttek a föld felé. Hogy víz vagy könnycseppek voltak-e, azt nem tudjuk pontosan. A cseppek nőttek, szaporodtak, sűrű esőfüggöny kötötte össze az eget meg a földet. Hogy hová lett a Nap? Nyomát sem lehetett látni a beborult égboltozaton. A sárkány felfrissült, leheletének tüze azonnal kialudt. Az erdő felocsúdott száraz álmosságából, a természet friss lélegzethez jutott. Bizony a mókus elbújt odvas barlangjában, nem ázott meg szép farka. A sárkány az égnek hálálkodott, bőre tisztán csillogott.
Így jár, aki kevély! – gondolta az elborult Napról a csiga, aki még mindig az óriás fa tövét taposta.
Hát így történt. Ha nem hiszitek, járjatok utána! Annyit még hallottam, hogy az eset után nagy, sárga léggömböket engedtek fel kicsi kezek a boldog sárkány szórakozására. Azt azonban már nem tudom, meglátta-e őket a sárkány, vagy ők is kipukkadtak út közben.