Toldi Zsuzsanna oldala
Toldi Zsuzsanna oldala
A sárkány második tüzes lehelete
Az egyik sárga léggömb mesélte. A fölötte emelkedő, másik sárga hihetetlen magasságig feljutott. Még a sárkány farkának csücskét is megpillantotta. Büszkén kiáltott le az alatta kapaszkodó, lihegő sárga gömböknek.
Én már látom! – ujjongott.
Többet nem mondott. A fáradtságtól földi és égi létét minden előzetes bejelentés nélkül befejezte. Elég az hozzá, hogy a sárkány éppen most ébredezett. Akkorát ásított, hogy az összes sárga léggömb a földön találta magát. Akik egyben maradtak, csodálkozva hemperegtek a rengeteg erdőben. Mások felakadtak, ijedelmükben segítségért kiáltoztak. De most hagyjuk magukra a léggömböket!
A sárkány már annyira elunta odafent magát, hogy nagy döntést hozott. Lemegy az égig érő fa tetejéről a földre. Megnézi, milyen élet van ott. Így is történt. Neki csak néhány ugrásnyi volt a távolság. A második ugrás után tíz lapát szélességét is meghaladó talpaival a fa kérgében megkapaszkodott. Olyan szépet látott, hogy muszáj volt megállnia. Az égig érő fától éppen egy sárkányleheletnyire piros pöttyöket észlelt. Valójában egy vadalmafa almái piroslottak ott, ékesítették a zöld fakoronát, akár a virágok szokták díszíteni a rétet. A sárkány a fejére csapott, most jutott eszébe, hogy mennyire éhes.
- Én alma vagyok! – szólalt meg az egyik piros a buták ártatlanságával. – Héjam piros, húsom édes, zamatos. Erős fogaknak való.
- Jaj! – sopánkodott a jó sárkány. – Hát akkor veled éhem nem csillapíthatom. Az én fogaim öregek már a te üde almahúsodhoz.
Bánatosan sóhajtott. És ekkor! Az almák kétszer akkorára nőttek, és az almafáról azonnal lepotyogtak. Hová? Hát egy szegény ember vesszőből font kosarába, annak is a közepébe, pontosan a fa alá. A kosár egészen megpúposodott a kövér, érett, piros almáktól. Öt éhes száj várta a szegény embert otthon, na meg az anyja és a felesége. Hálálkodva nézett az égre, s illa berek, már a lábnyoma is elveszett a nagyerdőben.
A sárkány sóhaja a mókusnak is akkora szélvihart okozott, hogy kétségbe esve sodródott az áramlatban barlangjába, az égig érő fa odvába. El kell mondanom, hogy a hatalmas fa odvát előzőleg úgy átjárta a szürke felhő hűvös könnye, hogy a mókus fázott. Ez az igazság! A sárkány még őrizhetett valamit a Nap tüzéből, mert lehelete nyomán kellemes meleg ömlött szét a mókus birodalmában. A mókus hálásan gondolt a sárkányra.
- Kérsz mogyorót? – kukkantott ki az odú bejáratából, félig mert csak mutatkozni.
- Ó, kedves vagy! – válaszolta a sárkány. – Hát mit kezdenék én egy ilyen piciny mogyoróval?
Majd sóhajtott egy kisebbet, s egy ugrással a földön találta magát. Ott bizony csurom vizes volt minden! Kókadt fejjel szipogtak az ibolyák, a lapulevelek védőszárnya alatt kucorogtak a békák. Még csöpögtek az eső könnyei a vizes levelekről. Csúszkáltak a szarvasok vizes patái a sikamlós füvön. S a madarak! Aki tudott, behúzódott az oltalmat adó búvóhelyekre. A sűrű fakoronák kontyának rejtekébe, a guggoló bokrok védelmező tövébe, a fészekben megbújó anyai szárnyak szeretetébe. A csúszómászók befúrták magukat a földbe, vagy igyekeztek átvészelni az égszakadást egy-egy fa megrepedt kérgében. A gombák esőálló kalap után vágyakoztak, de be kellett érniük száruk nyirkos kalapfejével. Még így is alájuk tudott lopózni a félénk katicabogár. A sárkány egyből látta, mekkora szomorúságot okozott az ég csatornáinak megnyílása.
Sárkány! – ugrott elébe a kicsi madár, szinte beleveszett a fűbe.
Tollát megtépázta a viharos természet, most volt csak igazán parány, szürke veréb.
A fészkünk lezuhant, párom csuromvizes, nem tudja átmelegíteni a kikelésre váró apróságainkat! – panaszolta jajveszékelve.
Egy cseppet se félj! – sajnálta meg a sárkány meleg szíve.
Teste épp csak rezzent egyet, s a fészek meleg ágtakarókkal várta a mesék fésűjével átfésült, immár száraz tollazatú verébpárt. Ráadásul a sárkány még a fészket is visszatette egy közepes magasságú fa lombozatának közepébe.
Köszönjük! Csirip! Köszönjük! Csirip! – vitte a hírt az apai veréb, mert a sárkány jóságát már kezdték zsongani a levelek, ciripelték a tücskök, és az erdő szélén a nádasok is susogták a tó hullámainak.
Hiába, a hír gyorsan terjed!
Hát mit tehetek értetek? – kiáltotta a sárkány.
Száríts meg bennünket! Legyen mindenhol langyos meleg! – zúgta az erdő egyöntetűen.
Vajon lesz elég tüzem? Erre gondolt a sárkány, mert a Nap úgy megsértődött, mint aki vissza sem akar térni ide. Látta és érezte ezt a felhő, elsiránkozta a szélnek. Na, a szélnek sem kellett több! Most ő követte meg a Napot. Először fürgén elérte, körbetáncolta, majd fogadalmat tett. Miszerint békében hagyja a pingvineket, sőt, pajkos bundaborzoló szélmulatságot rendez vigaszul a jegesmedvéknek. A Nap már mosolygott, megbocsátott. Tisztában volt vele, hogy lefetyelő szél rokona legfeljebb fél óráig nem kavar valahol szelet. Mert ilyen a természete. De tudta azt is, hogy igazságtalan volt a sárkánnyal, az égig érő fával és a szürke felhővel. Elhatározta, hogy jóvátesz mindent. Egyik ifjú, még csak parázsló sugarát leküldte a földre, a sárkány torkába egyenest. A sárkány érezte, hogy átjárja testét a kellemes meleg. Nagy levegőt szívott tüdejébe, majd rálehelt a csapzott erdőre.
Hát, nem fogjátok elhinni! Pontosan egy sárkányleheletnyi idő telt el, s máris felszáradt minden. Az ibolyák újból kedvesen kéklettek, a békák koncertet brekegtek. Jóleső, langyos meleg járta át az erdő élőlényeit. Különösen egy fa igézte meg a sárkányt, legszívesebben magával vitte volna a felhők közé. Szomorú fűzfa volt ez. A levegő rázúduló áramlásától olyan titokzatos szépség lett, hogy egyenest egy festő vásznán, vagy egy versben lett volna a helye. Kerüljön hát most ide, a mesébe. Hosszú, lefelé csüngő, zöld hajszálai oldalra mutatva merevedtek meg. Mintha hajegyenesítővel egyenesítették volna ki őket. A fűzfa divatos, zöld frizurát kapott, és arca lett. Egy bohóc szalmahajas fejére emlékeztetett, de annál még sokkal szebb volt. Egy pillanatra megállt, kiesett a világból a józanész. A képet sem én, sem a sárkány nem fogjuk elfelejteni! Közben a gombák szerették volna levenni kalapjukat hálájuk jeléül a jóságos sárkány előtt, de csak meghajolni voltak képesek. A katicabogár örömében pillangóra lelt, repült a lepke szárnyán, élvezte az életet. A madarak pedig megkérték a békákat, hogy kicsit maradjanak csendben. Olyan hangversenyt rendeztek, hogy a sárkány még azt is elfelejtette, mennyire éhes. Soha nem hallott még ilyen szépet! Egyszerre csipogtak, skáláztak és áriáztak, miközben a harkály egyenletesen verte csőrével a taktust a fa kemény kérgéhez. Egy gyík most bújt elő a föld alól, mert átaludta a vihart. Csak nézett, mi történt itt közben. Az erdei vadak sem voltak restek. Száraz, zizegő szénájukat megfelezték, megosztották a különös vendéggel. Bódító szénaillat szállt fel.
Még a csigáról nem szóltunk, róla se feledkezzünk meg. Hát, szó, ami szó, tényleg nem sokat haladt előre.
Sárkány! – szólalt meg csendesen. – Felvinnél-e engem az égig érő fa tetejére?
Hát persze! – válaszolta a sárkány.
Hosszú, legalább hat méter kolbásznyi vastagságú farkát a csiga mellé emelte. Még így is fél nap kellett, hogy a csiga átmásszon a sárkány vastag bőrére. Megmondta mindenkinek, hogy ezután itt lesz az ő otthona. Így tudott feljutni az égig érő fa tetejére. Egyébként úgy kifáradt, hogy négy napig aludt, házát jól bezárta, ne zavarja senki sem.
A sárkány búcsúzott. Mindent szépnek talált a földön. Örült a sok ismeretségnek. Szívesen segített mindenkinek. Azt azonban tudta, hogy ez nem az ő otthona. Visszament hát a helyére, mert ugye otthon a legjobb, és egyébként is látott már fiatal csikókorában eleget. Őszintén szólva, hiányzott már az égig érő fának. Unalmas volt az élet nélküle. A Nap üdvözölte, biztosította barátságáról. Megbeszélték szépen, hogy az egymás közti tisztes távolságot betartják. A sárkány hűvös levegőhöz is jut, mivel az mindenkinek kijár. A szél, aki most a pusztákon kavart egy kis homokvihart, körbenyaldosta az öreget. A sárkány meleget ásított, majd piros tüzekről, esővel oltó felhőkről álmodott.
Így volt. Békességben éldegéltek az idők végezetéig.